Magyar költők versei


Radnóti Miklós : Bájoló 

Rebbenő szemmel 
ülök a fényben, 
rózsafa ugrik 
át a sövényen, 
ugrik a fény is, 
gyűlik a felleg, 
surran a villám 
s már feleselget 
fenn a magasban 
dörgedelem vad 
dörgedelemmel, 
kékje lehervad 
lenn a tavaknak 
s tükre megárad, 
jöjj be a házba, 
vesd le ruhádat, 
már esik is kint, 
vesd le az inged, 
mossa az eső 
össze szivünket.


Radnóti Miklós : Nem tudhatom 

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, 
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt 
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. 
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága 
s remélem, testem is majd e földbe süpped el. 
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel 
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, 
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton, 
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon 
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom. 
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, 
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály, 
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát, 
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát, 
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket, 
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg, 
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat, 
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat, 
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem, 
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen, 
piros zászló kezében, körötte sok gyerek, 
s a gyárak udvarában komondor hempereg; 
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma, 
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya, 
s az iskolába menvén, a járda peremén, 
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én, 
ím itt e kő, de föntről e kő se látható, 
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, 
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép, 
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, 
és csecsszopók, akikben megnő az értelem, 
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva, 
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja, 
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.


József Attila : Tavaszi ének

Éneklem a tavaszt, a fényt,
Bimbózó ifjú zöld reményt,
Szerelmes szívem sóhaját
S csitítgatom szegényt,
Nekem nyilik minden berek
- A vérem játékos gyerek -
S a Nap elém hajol
És rám kacag, milyen ravasz
- Ó pompa, szín, ó dús Tavasz! -
Csak Márta nincs sehol.

Havas telekre zsenge fű,
A szellő nádi hegedű,
Rügyeznek ifjú lányszivek,
Az arcokon derű!
Csikó nyerít szerelmi vészt
S a torkom fölkiáltni készt:
- Vén Földünk hogy forog!
S a kék ég is milyen magas,
- Ó pompa, szín, ó dús Tavasz!
- Reá ha gondolok.

Itt ékes, hímes szőnyegek,
Ott északon a bús hegyek,
Hol nem gondolnék rá soha -
De arra nem megyek...
- Rikolts, dalolj szegény torok:
- Ihaj, a Földünk hogy forog!
Ihaj szerelmi láz!
Mig jő a Tél, ki béhavaz
- Ó, pompa, szín, ó dús Tavasz! -
S a halál citeráz.


József Attila : Tedd a kezed

Tedd a kezed 
homlokomra,
mintha kezed
kezem volna.

Úgy őrizz, mint
ki gyilkolna,
mintha éltem
élted volna.

Úgy szeress, mint
ha jó volna,
mintha szívem
szíved volna.

Petőfi Sándor : Költői ábránd volt, mit eddig érzék...

Költői ábránd volt, mit eddig érzék,
Költői ábránd és nem szerelem,
Mert meggyógyult e szív, amely ugy vérzék,
És nem maradt a sebnek helye sem.
Ha szerelem lett volna keblem hullámzása,
Időknek multával sem nyúgodt volna el.
Vad ár e szenvedély; amerre medrét ássa,
Sodor magával s végre belehalni kell.

Most értem én csak e szilaj folyóra.
Mint von magával, mint von, mint ragad!
Kiáltsatok rá a harangozóra,
Hogy verje félre a harangokat;
Nagy a veszély, s talán majd mentésemre jőnek...
De nem! hisz félrevert harang lázas szivem,
Hallá zaját a lyány és nem jött megmentőnek,
És hogyha ő nem jött, ne jőjön senki sem!

Oh lyány, oh lyány, hogy rám ily bánatot hozz,
Nem olvasám sejtésim könyviből!
Azért vontál csak oly közel magadhoz,
Hogy megvakúljak lelked fényitől?
Ugy fénylik lelked, mint a nap világa fénylett,
Midőn fogyatkozás még nem szennyezte meg;
De amily hideg lesz a nap, ha minden élet
Kifogy, kihal kebléből, kebled oly hideg.

Mondád – és nem is reszketett beszéded –
Mondád, hogy soha senkit nem szeretsz.
Nem féled a boszúló istenséget,
Hogy szent céljával ellenkezni mersz?
Vagy tán azt gondolod, hogy nincsen olyan férfi,
Ki megérdemlené a te szerelmedet?
Attól tartasz, hogy kincsét szíved elfecsérli,
És aztán vissza többé nem szerezheted?

Hisz meglehet, hogy tán csalódni fognál,
Ám, nem szeretni, oknak ez kevés;
A mozdulatlan, a holt nyúgalomnál,
Hidd, többet ér az élő szenvedés.
És csak azért nem fogsz-e épittetni házat,
Mert hátha egykor azt a tűz emészti fel?
S ezért türöd, midőn a nyár esője áztat,
S midőn a tél, hideg karjával átölel?

De láttam én jól, hogy ajkad sohajta,
S innen hiszem: van szíved, lángoló,
Csakhogy az észnek jégpáncélja rajta,
Miként a volkán tetején a hó.
Szólj, oh leány, hogy így van, s várok türelemmel,
Mindaddig várok, míg nem mondod, hogy elég,
Várok békével, míg az óra nem jövend el,
Midőn birod hüségem nemcsaló jelét.

Hosszú idő, egy örökkévalóság
Lesz várásomnak minden napja majd.
Nézem magam, mint tengerek hajósát,
Kit a szél a part közelébe hajt,
De itt megfordul a szél, s látja bár a révet
A küszködő hajós: nem közeledhetik.
Kinoskeserves lesz ez örökszomju élet,
Hanem éretted még e kín is jólesik!

Nem fájhat úgy a betegek testének,
Ha éles vas jár át sebeiken,
Nem fájna ugy, ha tűzzel égetnének,
Mint e sovárgó vágy fáj énnekem.
Csak egy kis cseppet önts e fájdalom tüzére,
Egy cseppet a remény kútjából, oh leány,
Hogy évek mulva bár, de meg fog jőni bére
Gyötrelmeimnek, oh csak azt mondd, hogy: talán –

Nem, nem, ne biztass a jövővel engem,
Ne alamizsnát: üdvességet adj!
Hazudtam én, hogy várok türelemben,
Türelmem már is messze, messze hagy;
Fut, mint szilaj ló, s lelkem rája van kötözve,
S pályája mindig sűrübb rengetegbe vész,
Ahol talán majd egy vadállat tépi össze,
Tudod, melyik vadállat?... a megőrülés!

Adj vissza, lyány, adj vissza enmagamnak,
Adj a világnak vissza engemet...
Vagy mit beszélek? tarts meg, tarts magadnak,
Tiéd éltem, te el nem vetheted.
Oh mondd, hogy elfogadtad, mondd, hogy elfogadtad!
E nagy szavadra tán ég-föld reám szakad;
Mit bánom én? az isten szebb halált nem adhat,
Mint sírba dőlni a gyönyör terhe alatt! – –

S ha nem szeretsz, ha soha nem szeretnél?
Mindegy! hozzád van nőve szellemem,
Mint a levél a fához... eljön a tél,
S akkor lehull, de már élettelen.
Ez sorsunk a sirig. Bár járj be messze földet,
Kerűlj bár, mindhiába, engem el nem hagysz,
A soha el nem váló sötétség melletted,
Mit árnyékodnak vélsz, az én bús lelkem az!

0
Az oldal a világ legkönnyebben használható weboldalkészítőjével, a Mozellóval készült.

 .